Új zenés videónkban Tóth Viktor jazz szaxofonossal Jávorszky Béla Szilárd beszélget az Arura Trió most megjelent lemezéről. Cikkünkben Silló Sándor recenzióját is olvashatják.
Egyik kedvenc magyar jazz együttesem Tóth Viktor Arura triója, ezért nagy öröm számomra, hogy a nagy sikerű Szemed Kincse album után (amiről az Ezer Kolibrin koncertfilmet is készítettünk pár éve) a hármas új lemezzel jelentkezett.
Az Arura Trió tagjai kimagasló improvizatőrök -Tóth Viktor (altszaxofon), Lukács Miklós (cimbalom), Orbán György (bőgő)- pillanatba szőtt, egyszeri, kortárs jazz muzsikáját hallhatjuk élő felvételen, melyet egy teltházas koncerten rögzítettek a Fonóban.
A Szemed Kincse gyógyzene, balladisztikus, nyugodt és békés. Ehhez képest a Have No Fear sokkal forrongóbb. Hogy is ne lenne nyers és karcos ebben a világhelyzetben a muzsika? Kérdezi Tóth Viktor a kisfilmünkben, amelyben Jávorszky Béla Szilárd zenei szakíróval beszélgetet a lemezről:
A lemez megvásárolható a Fonó Budai zeneház online boltjában:
Cikkünk vendégszerzőjeként Silló Sándor ajánlóját is közöljük:
"Amióta nincsenek koncertek - igaziak - azóta a konzervről is kezdek leszokni. Komoly várakozás kell ahhoz, hogy leüljek egy jazz albummal szembe. Tóth Viktorral sok közös munka köt össze, jól ismerem a munkásságát. Ez elég komoly érv. A barátság nem tesz elfogulttá. Amúgy is csak szubjekíven tudok zenéről írni . Jöjjön az Arura Trió második lemeze a Have no fear!
Nem félek.
Az első hangok után már érzem; utazni fogunk. Az időben mindenképp. A ma uralkodó kemény, konkrét sound-ok, helyett a free nagyjainak transzcendens korszakába, második hullámába repít az az érzékeny hangzás, ahogy az anyag megszólal. Asztrális utazás, csillagközi tér, a Kozmosz kapuja. Ne félj belépni! Nincs intro, nincs téma. Azzonnali elragadtatás van.
Zsoltáros kérdés: Ki van hozzá fogható? (1.) Recitálás van, ima. A szaxofon énekbeszédben jut el a felszabadult sírásig. Racionális rend kíséri, de nem marad kívül a fájdalmán. A cimbalom kánon szerűen folytatja, ismétli, de ez a saját imája. Együtt vannak külön. (Szólók, - írnám - de nem a jazz nyelvén akarom megfogalmazni. ) Minden szakrális pillanat személyes. Ez ars poetika is, invokáció a további úthoz.
A kis békéhez értünk. (2.) Személyesség, de most dialógban, trialógban.
Nem a téma és a szólók váltakozása, hanem párbeszéd. Egymást erősítő szavak. Ez lesz az egész út, az egész lemez alapképlete. A cimbalom úgy tesz mintha zongora volna, mintha egy klasszikus felállású zenekarban kísérné a szólistát. Így tesz a bőgö is, mégis érezhető, hogy ezt a csendes himnuszt együtt építik hárman. Gyönyörű tiszta pillanat, dombtetőre értünk: egy pillanatnyi béke idebent.
A béke nyitánya (3.) az egyetemes, nagybetűs Békéé. Igazi színpadi nyitány: a fellépők sorakozója, a dinamikák egymás sarkára lépnek...
Miért? Egy pillanatnyi megnyugvásért, ami a legfényesebb pillanathoz (4.) vezet. Kezd felsejleni hogy minden idetart. A mozdulatlanhoz. Mintha Weöres Sándor idézet volna amit hallunk. Dúdoló gyermek játéka, egyszerűség, tisztán összecsengő rímek, és a rájuk kancsalító virtuóz szabadság.
A legfényesebb pillanat után a legsötétebb jön.
Az elsüllyedt városok (5.) az én fülemnek kaddis, de az élőkhöz szóló prófécia. Vészkorszakok idézete. Kő kövön. Én itt értem haza. Pár száz kilométerre élek Szíriától, ahol a legújabb-kori barbárság rombolt le templomokat. Itt élek, ahol nap mint nap elsüllyedt városok darabjai fordulnak ki a földből. Három egyistenhit imái között élek. A legsötétebb pusztulás túlélőivel, a történelem fölé emelt városokban élek, a lüktető jelen optimizmusában. Az orientális ritmikában, keleti skálákon játszó, zurnát imitáló szaxofon hangjain persze érzem Viktor indiai kirándulását is, a balkáni kaladjait is, de mindenekelőtt a rombolás és a remény között retúrral utazó ember rettegését. Nézd a híradók képeit és mondd, hogy nem félsz!
De nem engedi hogy ez vonat vigyen el. Másikra szállunk.
A Light Train (6.) ablakain át napsütötte tájakra látunk. És néhány motívumnyi fejhajtás a mester, Trane felé. Derű, mert az optimizmus szót nem szeretem. Nekem a bamba naivitás, és a kötelező lelkesedés társul hozzá. Hinni, remélni olyankor kell, olyankor kunszt, mikor nincs miben. Ilyen értelemben aktuális Tóth Viktorék lemeze az apokaliptikus trendek idején, éppen azok ellenére.
Itt jár a vonat, és nem tudjuk, hogy kerültünk egyszer csak Etiópiába. (7.) Belső utazás – persze - így az sem zavar, hogy az etióp zenei idézet egy kicsit európaira sikerült. A jin-jang, sötét-világos váltakozása, ami végigvezet az album útjain most egy kompozicióban kavarog.
A kedvencem jön. A hajnali bús (8.) című filmet nagyon látom. A részeg magyarnótázásból, ahol a trió mindhárom tagjának jut egy “ejde!” szép lassan a dülöngélő ritmusok mentén mélyen magyar blues kerekedik. Ugyanaz az attitűd ez, ahogy Albert Ayler nyúlt a kopott menetzenekarok muzsikájához. Tóth Viktorék az étterem sarkában felejtett cigányzenekart repítik a kancsalul festett egekbe. Nem gúny, nem stílgyak, mert igazi érzés járja át. Inverz játék, ahol a valódi szomorúság válik a groteszk muzsikálás paródiájává. Tót(h)ágast utazunk. Ahogy a nyitány a mű mögé került, éppúgy került az éjszaka csodái elé a hajnali részegség.
A moon illusion (9.) melodiája, mint egy keringő úgy táncol velünk, mint a holdfény a vizen. A romantika, és a haikuk kedvenc égiteste, billeg a szaxofon szólóján, ami inkább csak egy végtelenül fűzött dallam. Nem is nagyon értjük a végén, hogy hová tűnt a fény az elsimuló vízről.
The Missing One. (10.) Az utolsó út, ahogy az első is, megint a kozmikus kapu. Az elsőnél beléptünk, ez pedig most az utunkra bocsájtás. Nehéz nem leírni itt Bartók Béla nevét. A magyar népzene búcsúztatóinak dallamfűzése és ez a személyes hang, ez az ölelésnyi közelség idehívja.
Sirató, hallgató, keserves, de inkább himnusz. Ne félj, a Kozmosz befelé is végtelen! Kicsit csalódott vagyok, hogy záró gesztus helyett, búcsú nélkül elfogy a zene alólam. Végig utaztam velük, de nem érkeztem meg. Talán jobb is így. Hova érkezhettem volna?
Ne félj, ne riasszon el mindaz a mélység ami felett a Tóth Viktor Arura Trió végig táncol. Egyszerűen jó jazz, gazdag, érzékeny muzsika. Tökéletesen összeforrt három zenész. Orbán György játéka biztos bázist teremt és magától értetődő természetességgel követi a kompozíciók összes váltását. A legnagyobbak alázatához mérhető érzékeny jelenlét, megkapó motívumok. Lukács Miklós virtuozitása a trió legnagyobb értéke, de engem, ezen a lemezen éppen a háttérben maradásai, a szinte súgott motívumai, a dialógok, trialógok kiteljesítései ragadtak meg. Tóth Viktor nagyon különleges mester. Szólói úgy illeszkednek a témákhoz, mintha csak egy új mondatot kezdene. Nem az ő játéka cseng-bong, hanem bennünk zendülnek meg a dallamai. Egy mozdulatlanul áramló univerzum. Lemezről lemezre tisztul ez a szándék ez a saját hang, távol a trendektől, az epigonoktól, avantgardtól, és a mainstremtől. Szerzőként pedig nem csak az egyes kompzíciókat, de az egész lemez anyagát képes egyben tartani. Le kellene zárnom, de inkább én is elhalkulok..."
Silló Sándor
Videó: Takács István Gábor, Ezer Kolibri
Köszönet a BJC-nek a helyszínért!